A mesék szimbolikus jelentései

 A mese útravalóul szolgál a felnőtteknek is. Kiolvashatjuk belőle a családról való leválás nehézségeit, az útkeresést, az önmegvalósítást, a párkapcsolat buktatóit, a segítség elfogadását vagy nyújtását. De az is benne van, hogyan nézhetünk szembe saját belső sárkányainkkal. Hogyan válhatunk mi a saját életmesénk hősévé?
 Kádár Annamária pszichológus, a Mesepszichológia két kötetének írója tollából

Mesét olvasni érdemes. És nemcsak a főhőssel lehet azonosulni, hanem minden egyes állomásnál felfedezhetjük önmagunkat. A mesehős útnak indulása nem más, mint a saját komfortzónánkból való kimozdulás. A hamuba sült pogácsa nem egyéb, mint saját erőforrásaink. A sárkányok pedig, melyekkel útközben meg kell küzdeni, a félelmeink, szorongásaink, kishitűségünk, melyekkel viaskodunk. De a királykisasszony kezének is van jelentése: a saját jobbik én-részünk felfedezése lehet, az élet vize vagy akár az égig érő fa teteje lehet önmegvalósításunk szimbóluma.

Kiszállni a mézmocsárból
Minden mese úgy kezdődik, hogy a mesehős elindul. Kevés mese van, ahol nem indul el magától, de azokban elkergetik otthonról. Szólnak neki, hogy menni kell. El kell hagyni a komfortzónát, ami nagyon édes, nagyon kényelmes, mert ebben soha nincs fejlődés. Ezért szoktam én a komfortzónát mézmocsárnak nevezni: édes, kényelmes, de itt nem történik semmi. Ahhoz, hogy én fejlődjek, szembe kell néznem saját félelmeimmel. Ki kell lépni a senki földjére, ahol minden bizonytalan. A mesehősnek nincs GPS a zsebében, amelyik mutatja, hogy jobbra sárkány, balra segítőtárs, előre van az élet vize, hanem ki kell bogoznia magát. És a mesehős egy nagyon fontos üzenetet mond ilyenkor: egy életem, egy halálom, én ezt bizony megpróbálom. Ez az életbátorság, hogy képes vagyok szembenézni a bizonytalanság kockázatával. Az első lépést megteszem, a többi eldől útközben.



Én bizony megpróbálom
Pozitív, optimista forgatókönyvvel érdemes belépni egy-egy életszituációba. Hányszor történik meg az, hogy még lehetőséget sem adok a másiknak, hogy segíthessen, hiszen eldöntöm magamban, hogy a világ rossz, az emberek nem segítőkészek. Hányszor történik meg, hogy mérlegeljük a szituációt és már virtuálisan levonjuk a következtetést, hogy miért nem érdemes megpróbálni. Feladni a legkönnyebb. Pedig nagyon egyszerűen, mesehős módjára, ha elindulok, nem biztos, hogy százszázalékosan siker lesz, de jóval nagyobb a lehetőség, mint ha meg sem próbálnám.


Kár várni a tökéletes pillanatot
Hányszor történik meg, hogy várjuk a megfelelő pillanatot? Majd január elsejétől, majd jövőre lefogyok, majd nyugdíjas koromban elolvasom az összes könyvet... Halogatjuk a vágyaink, mert várjuk, hogy eljöjjön a tökéletes pillanat. Diákként is nagyon jól tudja mindenki, hogy a vizsga előtti éjszakán történik meg a megtáltosodás pillanata. Nincs, mire várni, nincs tökéletes pillanat. A mesehős sem megy konditerembe, hogy eddzen, s aztán küzdjön meg a sárkánnyal. Nem. Úgy indul el, ahogy van, kicsi, csenevész módon, s majd a segítőtársak, az erőforrások segítenek.



Hamuba sült pogácsánk
Amikor a mesehős elindul, kilépik a komfortzónájából, kell valami, ami őt segíti, és ez nem más, mint a hamuba sült pogácsa, az erőforrásai. A mi hamuban sült pogácsáink azok az életüzenetek, amelyeket kaptunk valamikor szüleinktől, nagyszüleinktől, a szomszéd bácsitól vagy bárkitől. Pont ezek a mondatok fognak minket kisegíteni negatív élethelyzetekből. Ezek áldások az életünkben.
Nagyon fontos, hogy két mondatot kapjanak a gyerekeink az apjuktól. Egyet a lányunk, egyet a fiunk. Miért fontos, hogy az apától kapják? A gyerek két típusú szeretetben részesül, az egyik az anyai, feltétel nélküli elfogadás, mikor a gyereknek nem kell tennie semmit azért, hogy ő szeretve legyen. Apaként a feltételes elfogadást közvetítem a gyerekem felé, mert ha csak feltétel nélküli elfogadással találkoznánk egész életünkben, akkor soha ki nem mozdulnánk komfortzónánkból.
Az apa a lánygyerekének nagyon fontos, hogy elmondja: büszke vagyok rád, lányom. A női személyiségfejlődésben egyik legfontosabb momentum, hogy az első férfi az életében büszke volt rá. És ezt kimondta, mert csak gondolni nem elég, és érdemes többször megerősíteni.
Amit apaként a fiúgyermeknek kell továbbadni: ez igen, ez jól meg van csinálva, fiam. Ez a fiúgyerek teljesítményének elismerése. Szintén nagyon fontos. A terápiákon láthatjuk, hogy az önértékelési hiány, a szorongás mögött legtöbbször egy teljesítményorientált apa van, akinek soha semmi nem volt elég jó abból, amit a fia csinált. Legyek elégedett. Senki nem lehet tökéletes, és bőven elég "elég jónak" lenni bizonyos helyzetekben.
Az apa helyett az anya nem adhatja át ezeket az üzeneteket. Ha a családból hiányzik az apa, a feladat csak egy másik férfira ruházható át, nagytatára, nagybácsira, pedagógusra...
Fontosak tehát ezek a mondatok, és fontos az is, hogy ezeket soha nem késő kimondani. És nem kell várni hozzá magasztos pillanatokra ahhoz, hogy áldást adjunk.




Hogyan kell jól vándorolni?

Siető mesehősről nem szólnak a mesék. Sosem mondja, hogy kedves kicsi hangya, légy szíves, állj félre, mert hat nulla ötkor a sárkánynál kell lennem. Neki van ideje megállni, megtisztítani a kutat, levágni a fa elkorhadt ágait – jelen lenni abban a helyzetben, amiben van. Fontos életünkben a minőségi idő. Van idő megállni, szétnézni, meghallgatni másokat. Ez szemben áll a mai kor teljesítményorientáltságával. Van már olyan, hogy bébiangol: három-négy hónapos gyereket, miközben pelenkáz az anyuka, orra előtt húzogat egy lapra felrajzolt madarat és ismétli: bird, bird... Mert hat hónaposan legalább öt angol szót a mai gyerekeknek tudniuk kell. Tíz éven belül, lehet, méhen belüli oktatás is lesz.
Mennyire öncélúvá vált ez az egész nyelvoktatás. Beszéljünk nyelveken! De mit beszéljünk azokon a nyelveken? Beszélhetek én tíz nyelven, és mindegyiken hülyeségeket. Aki panaszkodni akar, annak bőven elég, ha csak magyarul tud.
Nem kell sürgetni a gyereket. Egy dolga van, hogy megélje a gyerekkorát, mert így tud majd egészséges felnőtt lenni. Ne vegyük el gyerekkorát! Legyen ideje a végtelen térben és időben kibontakoztatni saját magát, mert így alakul a fantáziája, a képzelete, nem parancsszóra. Az érzelmi intelligencia sokkal fontosabb, mint az IQ, nem sok konkrét ismeret kell, hanem életbátorság, problémamegoldás, az, hogy merjek újrakezdeni, egy krízishelyzetből felállni. Az érzelmi intelligencia fejlesztéséhez pedig nem kell több, mint édes semmittevés a gyerekemmel, együttlét, minőségi idő. Így kevésbé fejlődnek ki a belső sárkányok.
Fontos felnőttként is, hogy megálljunk. Megvárjuk, hogy a lelkünk utolérjen.

Találkozás a sárkányokkal
Ha a mesehős útnak indult, találkozik a sárkányokkal, vagyis azokkal a félelmekkel és szorongásokkal, amelyekkel neki meg kell küzdenie. Fontos, hogy ezekért akár hálásak is lehetünk, mert ha nem lennének félelmek, szorongások az életünkben, nem fejlődnénk semerre. Az késztet engem fejlődésre, hogy van életbátorságom, kiállok, és megküzdök az ellenségeimmel.
Egy filmben vándorcirkuszt működtet egy család. Van egy elfüggönyözött ajtó és egy felirat rajta: tudod-e, melyik a legveszedelmesebb vadállat. Rengetegszer elhúzták kíváncsiskodók a függönyt, ki is kellett cserélni, annyira elkopott. Mögötte egy tükör volt. Aki a függönyt elhúzta, szembenézhetett saját magával. Aki egyszer is szembenézett önmagával, tudja, a félelmeket legyőzni kemény feladat. Félelmeink vannak, a kérdés az, hogy farkasszemet tudunk-e ezekkel nézni, vagy elszaladunk. Ki kell állni, és fel kell vállalni azt is, hogy akár felsülhetek, akár nevetségessé válhatok. De akár győzhetek is.
Miért fontos ezt komolyan venni? Mert gyermekünknek nemcsak hamuba sült pogácsát és áldást adhatunk, hanem terhet is, így például generációs félelmeket, szorongásokat.







Átkeretezni a fájó emlékeket
Nagyon fontos az életünkben, amikor a kudarcainkat, csalódásainkat mesélhetővé tesszük. Ezek nem titokként, tabuként, szégyellni való dologként jelennek meg továbbra, hanem beintegráljuk saját élettörténetünkbe, és elmeséljük. Akkor már nem trauma, hanem akár nevetni is tudunk rajtuk. Ez jelzi a problémák feldolgozottsági fokát: amikor már van önirónia, cinizmus.
Az érzelmi élményeink két különböző csomópontban kódolódnak az agyunkban: külön negatívak és pozitívak. Ezért van az, hogy ha valakinek rossz a hangulata, bal lábbal kelt fel aznap, sokkal könnyebben hozzáfér a negatív életeseményekhez. Ha elmegyünk valakinek a temetésére, azon vesszük észre magunkat, hogy a negatív érzelmi állapot úrrá lesz rajtunk, és eszünkbe jutnak a saját veszteségeink. A pozitív életesemények is egy csomópontban vannak. Ha valaki pozitív történeteket mesél, önbeteljesítő jóslatként pozitív dolgokban van része, és ezeket aktiválja másokban is.
A múltunkat nem változtathatjuk meg, de azt igen, hogy miként tekintek az eseményekre. Átkeretezhetők a történetek. És fontos ez azért is, mert hipotézisem szerint az ember arcára egy idő után ráégnek azok a történetek, amelyeket elmesél. Az idős arcokon látszik a jóság, a sok nevetőránc, de a lefelé görbülő száj, összehúzott szemöldök is árulkodik: gyanakvásról, félelemről. A gyereknek szoktuk mondani: ne grimaszkodj, mert úgy maradsz. Érdemes vigyáznunk, mert tényleg úgy maradunk, s öreg korunkban a tükörben fogjuk látni, milyen történeteket meséltünk saját életünkről.
Nem kötelező mesehősként élni, de én azt gondolom, jóval könnyebb, ha hiszünk abban, hogy minden varázslat, nem kell mindent kontrollálni, a gondviselés ott van az életünkben.










Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Tisztítás, méregtelenítés Perui Kovafölddel

Árak és bérlet akciók!